A norvégok nem beszélnek

A norvégok nem beszélnek. Egyáltalán. Nincs kivétel.

Eleinte azt hittem, hogy csak az a pár norvég nem mert megszólalni, akikkel összefutottam, de mostanra már túl sok lett az ilyen véletlenekből. Azt, hogy a liftben a hellomra csak a külföldiek válaszolnak, már megszoktam. De a többit azt hiszem sosem fogom.

A konyhában visszaköszönnek ha köszönök, ez már jó! De ha véletlenül épp az ő polca előtt állok, és valamit ki szeretne venni, akkor nem szól... Nem is vár órákig, hogy hátha olvasok majd a gondolataiban, hanem egyszerűen csak utat tör magának. Ok, az ő polca, azt vesz el onnan amit akar, de muszáj engem fellökni?

Ugyanez az utcán, ha meg szeretne előzni. Nesztelenül oson mögöttem, vagy csak én nem figyelek, mert arra koncentrálok hogy minél kevesebb hibával beszéljek ahhoz, akivel épp hazafelé tartok - de ez mindegy is. Egyszer csak valaki nekem jön, én megijedek, mert otthon nem szokás ennyire hozzáérni ismeretlen emberekhez. Ezzel a mellettem levő is így van, szóvá is teszi a dolgot. Emberünk talált utat magának, bocsánatot persze ő sem kért. És pár perccel azután, hogy megvitattuk milyen illetlen dolog ilyet tenni, igazán arrébb álltam volna ha szól, jött a következő... Majd' fellökött, szó nélkül.

Busszal mentünk ki a Koppenhágába induló hajóhoz a sok csomagunkkal, mikor újabb meglepetés ért. A busz ajtaja nem tudott becsukódni, mert vmi érzékelő kütyü útjában volt a nagy tatyóm, erre a sofőr norvégul figyelmeztetett - legalábbis gondolom, mert egy kukkot sem értettem abból, amit mondott. Angol nyelven arról beszéltünk, hogy nem értjük, miért nem indulunk, mikor a mögöttem álló férfi egyszer csak rántott egy jó nagyot a táskámon, mindenféle előzetes bejelentés nélkül. Pedig ha szólt volna... nem értem én ezeket az embereket.